Zsigmond Vilmos szülőházának emléktábla avatásán elhangzott beszéd, 2016. jún.

Volt egyszer egy szegedi fiú, akinek egy fényképészetről szóló könyv került a kezébe, és ez megváltoztatta az életét. Volt egy szegedi fiú, aki felutazott Budapestre, hogy filmoperatőrnek tanuljon. Volt egy szegedi fiú, akinek el kellett titkolnia akkoriban, hogy édesanyjának kocsmája van a szülővárosában, mert akkor valószínűleg nem járhatott volna tovább abba a filmes iskolába. Volt ennek a fiúnak egy tanára, aki saját magához vette ezt a vidéki fiút, és nem csak tanította, de egész életében segítette őt, szinte szülői szeretettel. Aztán jött 1956, amikor ez a Vilmos nevű fiú osztálytársával és barátjával elindult a harcok közepette, hogy mindent felvegyenek, amit csak tudnak, majd eljött az a nap is, amikor e miatt el kellett hagyniuk az országot.

Együtt mentek el, a két barát, Vilmos és László, elvitték magukkal az itt forgatott filmet, és ez lett az útravaló az új életük megkezdéséhez Amerikában. Kezdetben a nyelvet sem beszélték, öt évig a film közelébe sem jutottak, még szemétszedést is vállaltak, amíg csaknem 14 évvel Amerikába érkezésük után elkészíthette Vilmos azt a filmjét, amelyet az ottani karrierje kezdetének tekintett.

Mert szédítő karriert futott be. Forgatott a legnagyobb sztárokkal, fényképezte többek közt Robert De Nirot, Jack Nicholsont, Mel Gibsont, Jodie Fostert, Angelina Jolie-t, Scarlett Johanssont, Bruce Willist, John Travoltát, Sylvester Stallonét, Antonio Banderast.

A hetvenes és nyolcvanas években olyan nagynevű rendezőkkel, dolgozott együtt, mint Steven Spielberg, Martin Scorsese, Michael Cimino, John Boorman, Brian De Palma, és Robert Altman.

2003-ban a filmtörténelem tíz legnagyobb hatású operatőre közé választották!

Amikor az én generációm járt Főiskolára, ugyanarra, ahol Vilmos is tanult, ugyanabban a műteremben tanultunk és ugyanaz a tanár, Illés Gyuribácsi, a Papi tanított minket is, számunkra Zsigmond Vilmos volt a távoli példakép. Fényképét nap mint nap láttuk a müterem falán, és bár egyikünk se ismerte őt személyesen, ő volt az ékes bizonyíték, hogy ezek közül a falak közül oda is vezethet út, Hollywoodba és az Oszkár díj felé, amelyeket ő mind elért. És bár személyesen nem ismertük, mégis mindannyian csak Zsigmondviliként emlegettük, mintha csak közeli barátunk lett volna már régóta. Így csak mi magyarok hívtuk Vilit, mert Amerikában őt csak Vilmosként ismerték. A Vilit csak a magyar barátainak tartotta fenn.

Vili akkoriban már fogalom volt az amerikai filmszakmában. Nemcsak az Oszkár díja miatt, amelyet a Harmadik típusú találkozásokért kapott, hanem azért, mert élő legendává vált ott, a filmgyártás Mekkájában. Ha a Kodak kihozott egy új nyersanyagot vagy megjelent egy új szűrő, kamera vagy objektív, azt vele reklámozták az American Cinematographerben, amely máig is az első számú szaklapot jelenti a világ minden filmoperatőre számára. Legendákat meséltek róla a szakmában. Pl. arról, hogy amikor egy olyan bírósági teremben kellett forgatnia, ahol nem szabadott egy szöget sem a falba verni, Vili azt találta ki, hogy ahelyett, hogy a menyezetről lógatta volna le a lámpákat, ő meteorológiai léggömböket eresztett fel a mennyezetre, amelyet így nem kellett odarögzíteni, és ezt lentről, erős lámpákkal világította meg, amitől azok sugárzó fénygömbbé váltak. Így elérte, hogy fentről érkezzen a fény, anélkül, hogy hozzá kellett volna nyúlni egy szöghöz is. Ilyen története ezer volt, és ezek mind olyan innovációkká váltak a szakmában, amelyek az ő nevét viselték.

Ugyanis Vili innen jött, és ezt talán az amerikaiak nem értik, de Magyarországon mindig is az volt  a természetes, hogy azt, amire a nagyszabású filmipari körülményekhez szokott filmeseknél megvan a profi célszerszám, azt hogyan lehet ötlettel, dróttal és szigetelőszalaggal pótolni. És ez az iskola úgy látszik hasznosnak bizonyult a hollywoodi körülmények között is. Persze ezzel nem kisebbíteni szeretném a találékonyságát, sőt, ellenkezőleg.

De ami miatt még ennél is fontosabb szerepet kapott az amerikai filmtörténetben, az nem ez, hanem egy másik sajátosság, amit szintén itthonról vitt magával: itt Kelet-Európában valahogy úgy alakult, hogy a filmrendezők elsősorban a szerzői oldalról érkeztek a filmbe. Jobbára a saját forgatókönyveiket valósították meg. Az operatőrök nálunk úgy szocializálódtak, hogy a rendező drámaíróként megírta a jelenetet, a színészekkel kidolgozva  létrehozta azt a térben, és ekkor legtöbbször átadta a stafétabotot az operatőrnek, aki megtalálta a kameraállásokat, a plánokat, a kameramozgásokat, azaz lefordította filmre a jeleneteket. Ez ugyanakkor komoly önfegyelmet is igényelt. Ugyanis a szűk értelemben vett vizuális szempontok felett az egész jelenet, sőt az egész filmet kellett elsősorban szem előtt tartani. Ez egy egész operatőri iskolát teremtett, amelyben az operatőrök legfontosabb tulajdonságai között nem csak a vizuális képességek hanem a dramaturgiai érzékenység is egyforma fontossággal bírt. Én azt gondolom, hogy elsősorban ez volt az az útravaló, ami Zsigmond Vilmost és Kovács Lászlót olyan fontos állomássá tette az amerikai film történetében.

Amikor Vili és elválaszthatatlan barátja ötvenhatban kimentek Amerikába, egy nagyon szerencsés pillanatban érkeztek, amikor a hollywoodi film éppen szomjazott a friss levegőre, és ezt épp ők hozták meg innen Európából. Egyfajta amerikai újhullámot teremtettek, egy új szemléletet, egy érzékenyebb és hajlékonyabb kamerát adtak az amerikai filmnek.

Később azt is megértettem, hogy mi volt mindezeken kívül az oka, hogy ilyen népszerűséget és rangot ért el Amerikában. Kevés emberből sugárzik annyi kedvesség, jóindulat, tapintat, empátia és türelem, mint amennyi belőle sugárzott.

Volt alkalmam egy egész filmen át forgatni vele és így közelről ismerhettem meg, milyen volt filmesként, de elsősorban azt, hogy milyen volt emberként. A filmforgatásnál lemeztelenítőbb dolgot ugyanis nem ismerek. Ez egy olyan hosszú próbatétel, aminek a végére semmilyen álca és hazugság nem maradhat titokban: itt feketén-fehéren kiderül, ki, milyen ember.

Egy olyan játékfilmben történt mindez, amit Vili élete egyetlen rendezői feladataként készített, és amelynek én lehettem az operatőre. (Liv Ullmannal és Michael Yorkkal forgattuk, kisrészt Magyarországon, nagyrészt Izraelben, a címe Tékozló apa.) Könnyű lehet kitalálni, hogy mekkora lámpalázat okozott számomra a film előtt, hogy a világ első számú operatőrével kell dolgoznom. Talán kevés operatőr állta volna meg a helyében, (magamat is beleértve), hogy rendezőként ennyire tiszteletben tartsa az operatőr dolgát, hogy ennyire önállóan hagyja dolgozni. Pillanatok alatt megszüntetett bennem minden lámpalázat és szorongást.

És még valamire vigyázott nagyon gondosan. Soha nem fordult elő, hogy nekem kisebb szobát adjanak bármelyik hotelben, mint amit ő kapott. Nem tudom, hogy el tudják-e képzelni, mit jelentett ez akkoriban egy társbérleti lakásban élő fiatal magyar operatőr számára.

Vili akkor Hollywood legdrágább villanegyedében élt, de soha nem felejtette el, hogy honnan indult.

Egyszer itt Budapesten én vittem őt haza a szállodájába az akkori autómmal, ami egy kissé rozzant és hangos Citroen “kacsa”  volt. Amikor be akartam fordulni a szállodája parkolójába, a hotel tábornoki egyenruhába öltözött portása nem engedte behajtani az autót a garázsba, ahol valóban nem volt egyetlen hasonlóan lepukkant jármű sem. Már keresni kezdtem volna, hogy hová parkoljak az utcában, de Vilit ez annyira felbosszantotta, annyira bántotta az igazságérzetét, hogy talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor indulatosnak láttam. Kiszállt az autóból és ragaszkodott hozzá, hogy beengedjék az autót a hotelbe.

Nagyon sokat tanultam tőle. Bölcsességet, emberséget és mesterséget. Most egy újabb dologra tanított meg, hogy hogyan kell szépen befejezni. Egész életében azt csinálhatta, amit imádott: forgatott. Még a legutolsó esztendőben is. Nem kellett évekig a telefon előtt ülnie, tétlenül várva hogy az megcsörrenjen, a legutolsó pillanatig keresett operatőr volt és aktívan dolgozott.

Aztán egyik este lefeküdt és elaludt. Örökre. Lehetne ezt ennél jobban, szebben csinálni? Lehet, hogy ezt a “módszert” is róla kellene elnevezni.

Amikor rá gondolok, az a másik pillanat jut eszembe, amikor az Oszkár díját megkapta és a színpadon megköszönte. Talán tőle hallottam egyedül, hogy azon a csillogó Los Angelesi színpadon, élete csúcsán, a siker mámorában első helyen a szülőföldje jutott eszébe, és tanárának mondott köszönetet,  akit mindvégig annyira tisztelt.

Azt hiszem ezért olyan jó, hogy mától ez a tábla örök emléket állít ennek a szegedi fiúnak, aki ebből a házból indult el, és a csillagokig jutott.

Drága ZsigmondVili, minden magyar operatőr nevében kérlek, hogy továbbra is maradj velünk!